Kezdem teljesen hülyének érezni magam "szellemi" környezetemben. Nem csoda. Az én világom elmerült. Rossz érzés... Tudják hogy próbálom vigasztalni magam? Verseket olvasok a múlt századokból, "kortársaimtól"...
Ma épp Vörösmarty - "Zalán futása" c. vers-eposzának néhány strófája jutott eszembe.
Költők és írók légiója fáradozott egykor azon, hogy kinyissa a nemzet szemét, felgerjessze indulatait és harcra buzdítsa családja, háza, hazája védelmében. Mindhiába. A "népnek" jobban tetszett, ma is jobban tetszik, a bódító egyházi zsolozsma.
Egy töredék a versből.
"Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól."
Tizennyolcéves, amúgy hyper értelmes, unokámmal beszélgettem nemrég, miről tanulnak a holland felsőfoku technikumban?
Hát' történelemről, irodalomról, költészetről nem. Unokám (is) vak! Mit csináljak vele. Ha "belekezdek" csodálkozni, unatkozni, majd ásítozni kezd...
Nemrég ünnepeltük a "pártos honfivértől" szennyes "szent jobbot"...